A világ összement

Szia!

Gondoltam, bemutatkozom, mielőtt együtt tanulnánk.
Krisztina vagyok. Angoltanár. 

19 éves voltam, amikor egy hátizsákkal, egy buszjeggyel és adag egészséges naivitással elindultam a "nagy nyugatnak", Angliába au pairnek. Busz, komp... aztán irány az ismeretlen. Akkor még nagyon távolinak tűnt-- és fogalmam sem volt róla, hogy ezzel nemcsak egy új országba, hanem egy egészen más életbe indulok.

Anglia sokat adott, de egy dolgot hamar megtanultam: én napelemmel működöm. 😉  Megfogadtam, hogy olyan helyen fogok élni, ahol több a napsütés, mint az eső és a szürke ég.

Hazaköltöztem, megszereztem az angol nyelvtanári diplomámat, és azt hittem, nagyjából körvonalazódott az utam. De az életnek más tervei voltak.

Jött az USA, ahol néhány év töltöttem a vendéglátásban; utazások, egy karibi luxushajóút, majd egy teljesen spontán ötlettől vezérelve leköltöztünk Dél-Olaszországba. Calabria... ha becsukom a szemem, még mindig látom Capo Vaticano türkiz vizét.
Az angolt mindig imádtam, az olasz pedig nekem a szabadság hangja lett. Olyannyira, hogy beiratkoztam a helyi egyetem nyári intenzív nyelvtanfolyamára.

Kipróbáltam a másik oldalt is és luxushajón dolgoztam. Ennek köszönhetően eljutottam olyan helyekre, ahová valószínűleg turistaként sosem jutottam volna el: Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Ascension Island, Szent Ilona szigete, Fokváros, Seychelles-szigetek, Madagascar, a namíb sivatag... (A térdem és a hátam a mai napig őrzi a sivatagi quadozás emlékét. 😁)

Aztán visszatértünk Magyarországra. Házépítés, gyerekek, kutya, autó... azt hittük, végleg megérkeztünk. Majd' tíz évig angolt tanítottam nyelviskolákban, cégeknél és magántanítványoknak. Nagyon szerettem -- és szeretem a mai napig.

De úgy látszik, nálunk a "végleg" sosem volt igazán végleges.

Kanada eredetileg egy fél- egyéves projektnek indult. Ennek már tizenegy éve. 😃

Azóta Calgary lett az otthonunk. Itt élünk a gyönyörű Sziklás-hegységnél, és ha rajtam állna a tanórákat is a hihetetlenül kék tavak mellől tartanám. 😊
Még mindig sikerül időnként a frászt hoznom a férjemre, amikor felteszem a kérdést: "Mit szólnál, ha Calgaryn belül átköltöznénk...?" 😁

Többször kérdezték tőlem életem során, hogy nem féltem-e ennyiszer újrakezdeni, költözni.

Sosem értettem a kérdést. Mert én mindig csak azt láttam, hogy ott is van járda, ott is vannak emberek.

Mitől kellett volna félnem?

Persze, nem mindig volt könnyű -- de kíváncsi voltam. A mai napig az vagyok. Nem azért, mert nem érzem jól magam ott, ahol vagyok, egyszerűen érdekel, mi van a következő kanyar után. Milyen egy helyet nem turistaként látni, hanem ott élni. (Még a MovEng logóm is ezt tükrözi  -- véletlen? 😉 )

Ahogy ennyi év távlatából visszanézek, van egy dolog, ami minden költözést túlélt.

Az angol....

Valahogy mindig ez volt az állandó az életemben. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az angol által lettem világpolgár. Nem azért, mert jól beszélek angolul, hanem mert levette a határokat. A legtöbb embernek egy új ország fal. Nekem ajtó.

Mindig azt szoktam mondani: amióta beszélek angolul, a világ összement.

És talán ezért szeretem ennyire tanítani is. Mert szerintem egy jó angoltanár két dolgot szeret igazán: az embereket és az angolt. As simple as it is. Nincs más titok... –-  de azt nagyon. ❤️